1872. január 3-a óta nem vagyunk már sem budaiak, sem pestiek, hanem vagyunk budapestiek.
A törvényhozás forma szerint is érvényt szerzett oly viszonynak, mely valójában évszázadok óta áll fönn. Eleinte a hatalmas Buda, az ősi királyi fok kevélyen nézett alá a szegény pórgyermekre, mely ott túl a nagy folyamon hevert és játszott a porban. Csakhogy az gyorsan fejlett. A pórgyermek csinos hajadonná serdült, majd hódító szépre vált. Már most ez tekintett át az öregedő Budára büszke mosollyal. De hát elvégre is egymásnak voltak szánva. A Lánczhíd jegygyűrűje, hosszú mátkaság után, örökre kapcsolta össze őket. A szövetség, az ünnepies esküvő azonban csak a föntebb felrótt esztendő elején esett meg. S hogy éppen újévkor történt, számtalanon siettünk üdvözlő látogatójegyeinket a nemes új párnak átadni. Mohó örömmel jegyezgettük leveleink hegyébe a régi Pest helyett az új Budapestet.Méltó elkeseredéssel tapasztaljuk azonban, hogy kényelmünkben elhagyogatjuk immár a nehezen kivívott új elnevezést s már széltében járja megint a Pest. Azt mondják némelyek: «Eh! Nem akarjuk, hogy az idegen Bukaresttel tévessze össze.»
Házmán Ferencz, az utolsó budai polgármester, a zokogástól csak szaggatottan mondhatta el búcsú-beszédét. És vele sírtak a budai városatyák és mind az öreg budai polgárok.
A pesti városházán történt az emlékezetes lemondás. És midőn a felavató lakomán is folytak még a könyek, ezek már csak örömkönyek valának. Akkori följegyzések szerint első ízben ezzel az alkalommal hangzott el Ráth Károly főpolgármester-jelölt hosszú bajusza alól az az emlékezetes pohárköszöntő, melyben a budaiakat «az emberi kor legvégső határáig» élteté.
A kétegy főváros első polgármestere Rottenbiller Lipót vala, aki 1848-ban lelkes szereplésével örök emléket állított magának. Tán megjő az ideje, hogy e kitűnő férfiú érczalakját is ott látjuk még valamely közterünkön.
Föltettem magamban, hogy, mint Pest anyámnak engedelmes fia, tartozó hódolattal leszek igen tisztelt mostoha apámuram, Buda irányában. Tisztelni fogom kopaszodó Gellért-fejét, melyre a fővárosi kertész-fodrász úr azóta ékes faiskola-parókát és cserje-fürtöket illesztett. Csak a házi-sapkára, a czitadellára nézve, volnának külön kívánságaim. Vagy tán csak egy kívánságom: oda építenénk a Széchenyi István «Üdvleldéjét». A szó rettenetes, de tartalma annál nemesebb. Magyar királyok, hősök, költők és tudósok emlékcsarnokát szánjuk e hegy ormára: «A toutes les gloires de la Hongrie.» Magyarhon minden dicsőségeinek. A leggondosabb rostálás mellett is, úgy hiszem, sűrűn népesedne meg a magyar nemzet Valhallája.
Tehát én nagyra tartom Budát — ah, de nem ismerem; képzetem hegy völgyeit nem járja. Vagy ha a képzetem igen, de magam nem. Őszintén megvallom: Európa nagyvárosait mind megjártam, de Buda idegen előttem.
(…)
Hát hiszen: mégis csak jártam én Budán. Nem csupán újabban, ministerelnökök vacsorás estéin, elvétve tán még udvari bálon is. Igenis, voltam én Budán, de mindig idegenül, éreztem magam benne. Hogy először jártam a várban, negyvennyolczat írtak az ezernyolczszáz mellé. Megaludt vértócsákban, szétzúzott koponyákból kilocssant agyvelők rozsdás foltjai között gázoltam én akkor megriadt szívvel s tétova lábbal.
Budának diadalmas megvétele után ötödnap vitt föl édes atyám a szétbombázott várba, ahol már honvéd gyerekek vigadoztak. A gulyásos ott rotyogott a bográcsokban, melyek szétvert osztrák puskákból összerótt szolgafán lógtak a szabad tűz fölött. A fő-hadikormány épületének, a Hentzi főhadiszállásának udvarán (azóta bold. József kir. herczeg honvéd- főparancsnok palotája emelkedik ott) fegyveres honvédek őrizetében olasz katona-foglyok heverésztek, akik a vereség fölött való boldogságukban a «Nabucco» nagy kardalát énekelték s erősen barátkoztak a győztes ellenséggel.
A királyi palotában esett biz' ott holmi hódító portyázás is. Egy kemény bajuszú káplár — többed magával a császáriaktól szökött haza a magyar zászlók alá — atyám elé állt. Mondok: talán, hogy megtiltsa nekünk a palotába való belépést.
Dehogy azért!
A zubbonyából kihúzott egy ezüst lombokkal telehímzett piros bársony sávot s odakínálta «némi kis bagóért». A nádori bútorzat egyik zsöllyeszékéről fejtette le a hadfi. Atyám tétovázott, nem kívánt részt a tilalmas zsákmányból. De mert közelében hasonló szándékkal szólított meg két másik honvédgyerek néhány odavetődött nézelődő polgárt, rövid habozás után magunkhoz váltottuk az ezüst-hímes piros bársony szalagot. Édes anyám aztán nagyapám számára házisapkává idomította át, s az öreg úr váltig hordotta is — ünnepnapokon.
Végig a váron a mai Ostrom-utczán mentünk le a Vérmező felé. A hősi honvédség egy része t. i. innen rohant neki a bástyának. A hazafias kegyelet később épp ez okon adta neki az Ostrom-utcza nevet.
A Vérmezőrül aztán hepehupás utakon értük el a lánczhidat. Vámot persze akkor nem szedtek» A budai pilléren ott feketéllett az a nagy folt, egy osztrák kapitánynak keze-szennye, aki nem átallotta volna ezt a remeket légbe röpíteni. Csakhogy nem futotta a puskapor. Mert míg a Hentzi bombái a pesti oldal legdíszesebb épületeit zúzták rommá, a redut épületét s a német színházat: Görgey kimélettel volt a vár iránt.
Soká nem értettem, az alagút budai kapuja mért nem fejeződött be annyi ideig. Vakolatlan, félbemaradt homlokzata tán a 70-es évek elejéig maradt meg ebben a tökéletlen állapotában. Sokan a Görgey ágyúit vádolták érette. Pedig csak úgy volt, hogy, amint a benszülött budaiak regélik, az alaguti r.-t., a szerződése egy pontjába kapaszkodván, valamely nyomós kötelesség alól szabadult meg mindaddig, míg az alagút teljesen el nem készül. Hát soká nem készült el teljesen. Még akkor sem, midőn már rég kiépült.
Benszülöttek beszélik azt is — hiszen csakis ők a tudhatói — hogy van Budának sok rejtett kincse, mikről ott szemben a pesti ember nem is álmodik. De mert kerül ide át is éles szimatú orr és megértő száj, a helyes nyomon haladva rányitott a pesti ember is a jóra s fölfedezte ő is a vérszerint való budainak féltve őrzött drágaságait. Persze hogy nem a budai víz-, hanem a budai borforrásokat értem. Mi is az a hitvány folyadék, melyet «budai» néven isznak az emberek ahhoz a fölséges italhoz képest, melyet hajdanában mértek a hegy alatt, alacsony padmalyú füstös lebujokban, ahol pislákolt a faggyú-gyertya, de tündöklött a piros bor és illatozott a töltött káposztává dicsőült török «szárma», és gőzölt a «csaja» (nem teaféle kotyvalék, hanem húsos derelye) — amelyre hajh, de csúszott az a próféta-tagadó, tilalmas ital! Budenz, a sült német, aki legjelesebb magyar nyelvtudósaink egyike lett, itt alapította meg a «kis akadémiát», az oinologiát emelvén minden tudományok hegyébe.
Még most is rejtőznek a Gellért árnyán ilyen apró kincses házak, de csak elvétve. Sok ilyen boldog Tanya néptelenedett már el a sűrű látogatók miatt. Mert vesztök az, hogy hírre kapnak. Ami bizony elég furcsa és a reklám sokat magasztalt hatásának lealázó meghazudtolása. Elpusztult a «Hét 8-as», el a «Vidám bagoly» és egy tavaszon megszilajodván az Ördög-árka, magával sodorta az «Állhatatos tengeri malaczot» is.
Az új-kor bontó csákánya és repesztő dinamitja nehezen birkózott meg nem csupán a tartózkodó ősi várossal és magával a Gellért dolomit párkányával is. A közök, sikátorok és kutyaszorítók tömkelege csak apránkint kezd ritkulni. De már is széles réseket hasít bele a szabályozással járó nyughatatlan vállalkozás. A gyalog-út szintje alá sülyedt rácz házikók az ő padlásablak-szemeikkel mintha kérlelve néznének fel hozzánk segítség végett. Pedig pusztulniuk kell. Én magam akárhányat siratok el közülök. És alig látszik már nyoma a hegy oldalában sorakozott ráczvárosi apró házaknak.
Hogy lelapult több kevélyen ágaskodó kicsi palotácskának nagyzoló manzárdos teteje s kérkedő dúczocskája! A kisvárosi, szinte családias közösségben egymás mellé szorult födelek alatt egész külön élet folyt a maga külön emlékeivel, múlt századokba visszahajló szokásaival, elmaradt ízlésével. Frisebb szellő s egy kevéske magyar lélek, csupán alkotmányos életünk megújhodásával ha származott bele. Megmohosodott házikói között, kajla utczáin a villamos törtet át most s ott siklik el a királyi palotának délnyugati része alatt, melynek ijesztően meredek falán a vonal megtörésére irányzott meddő erőlködés nem fogott. Lenn a mélységben is apró házak csoportjai gubbasztanak. De meddig? Egyre omolnak, hogy a magyar király palotáját erről az oldalról is ültetvények, szökőkutas parkok, sárga fövénnyel elhintett kígyózó kerti utak vonják díszbe, míg illő távolban modern épületek vidám vonalain csapong a szem. Mert
Omlik az ó, változnak az idők,
És új élet fakad fel a romokból.
A budai őslakó még ma is erősen különbözik az alant és szemben elterülő városrészek lakosságától. Szavában halkabb, egész valójában nyugodtabb. Magyarázata ennek jobbára az ő német eredete s a királyi palotából, kiáramló előkelőség, mely, mint a zengő húr tompítója fogja le az élénkebb rezdüléseket. Sétáit a bástyafalak deli párkányain folytatja csöndes beszélgetésben, s szemeit megelégedéssel jártatja az alant elterülő újabb keletű palotákon s túl a völgyön felmagasodó, szőlőkkel és átcsillanó villaépületekkel telehintett hegyek zöldelő lankáin s erdős ormain.
Ünnepe van akkor, midőn a déli órában — melyet a még nem is oly rég elnémult csillagászati mozsárdörrenés jelzett a számára — fölzendül a szt.-györgy-téri vártaváltó katonabandának muzsikája. Ilyenkor megnyílnak a kihasaló vasrostélyok mögötti mély ablakok s lelkiismeretes hivatalnokok az erre a boldog órára meghívott hölgy-ismerősökkel mint valami páholyból hallgatják régi Verdik s új Lehárok kellemetes dallamait.
A budai hölgyeket legott fölismerik azok a kaján, csúfondáros pesti asszonyok, ha onnan a hegyről a Korzóra vetődnek át néha-napján. A budai szabás, mondják ezek a dunabalparti Évák, még nem bontakozott ki teljesen a múlt század első felének divatjából. Ellenben a budai szőkék virágzó arcz- színét meg, nem mérik ám a pest-belvárosi boltokban, sugárzó selyemhaját sem az új női fodrászok fiókjaiban. Valami régi, meg nem hervadó üdeség hinti hamvát ezekre a kedves alakokra s ábrándító levendula-illat marad el lépteik mögött.
A zene hangjaira körös-körül megnépesedik az egész tér, mely gyönyörködve hallgatózik. Csak a hintók robaja zavarja meg a boldogan szürcsölt élvezetet egy-egy pillanatra. A ministerelnöki palota elejébe audientiára siető, vágató, rohanó fogatok ontják ki magukból a díszes küldöttségeket. Ezek pedig oda se néznek a bandának. Ők a ministerelnöktől várják az ígéretek kedves muzsikáját, és meg is kapják.
Meglehet, hogy egy következő kormány feje, mire e soraim az olvasó elé kerülnek, már bérben fog lakni, de csak addig, amíg fölépül az új minister-elnöki hivatal. Mert a régit a szomszédos várszínházzal s a katonai főparancsnoki épülettel egyetemben lebontják, hogy díszes épületek kerüljenek a helyére. Székesfővárosunk gyér emlékei egyre elomlanak. Pedig a Pallavicini-palotát is kár ledönteni. Először a maga nagyúri voltáért, nemes arányaiért. Aztán a tartalmas múltnak ez előkelő színhelyéért. Az új korszak első alkotmányos kormányelnöke az ő avató nagy estélyen itt fogadta először a megkoronázott királyi párt s utána mindazokat, akik ez ország dicsőségének, erejének képviselőt. És a sarok-teremtől balra nyíló keskeny szobában szőtte messzelátó terveit Andrássy Gyula. Aki szereti hazáját, annak szíve megsajdul s búsan szemléli e palotának is elpusztulását. De hát fejlődünk, haladunk, s ez nem esik meg drága áldozatok nélkül.
Le, a Duna jobb partjára, ahol merő új nyomokat taposunk már! Hej, ha azon a régi burkolaton járnánk még, mai vékony czipellőnk megsínylené s vele a becses lábunk is. Most a kényeztető aszfalton sétálunk s föl se nézünk, ha a budai hídfő alagútjának torkából a villamos búvik elő s zakatol el mellettünk. A várkert alatt, élő lombokkal koszorús oszlopcsarnokok hágnak az egymás viruló tetejébe. A bástyába vágott boltok előtt, melyeket építőjük profán czélokra szánt, nem gyémántos boglárokkal, színes atlasz, selyem és bársony- kelmékkel, hajszálfinom varratú csipke-gallérokkal dús kirakatok kísértenek, hanem képfaragó ifjak gyúrják, alakítják valamely dicsőségünk alakját, s piktor-legények festik nem kevésbé halhatatlan hősök, tudósok és költők vonásait. Azaz: csak gyúrtak, pingáltak ott, mert az előre nem látott közlekedés sűrűsége, az elektromos zúgása-csöngetése, hintók robogása s terhes szekerek megvadító csörömpölése a jámborabb művészt is ádáz dühre fakasztja. Kaptak is csöndesebb tanyát a Gellért túlsó oldalán s a nagy boltok üresen konganak.
Budán lakni valóságos megváltás, főkép nyáron. Aki teheti, ide is költözik át. Keletre néző házaira már délután borul enyhe árnyék s Korzója élénk, míg odaát a túlsó parton csak dologtevő emberek sietnek olyankor. Mert hogy van ám budai Korzó is, ahová ritkábban vetődik el pesti ember. Mintha az a hat kőhíd mégse kötné össze teljesen a kétegy-várost. A víz oly alaposan választ el, hogy kétannyi kapocs sem elég egygyé forrasztani Pestet Budával.
Új paloták derűs vonalai s lejebb bár kissé secessiós görcsökben leledző néhány fiatal ház végre is vidáman hatnak.
Meleg őszi vasárnap estéjén andalogtam arra. Odaát még tündöklött minden ablak s csillogtak a templomtornyok szent keresztjei s a hivalgó lakóházak kupoláin az arany gombok. Csupán a föl-alá pöfékelő propellerek rajzottak a Dunán, míg ideát — vasárnap lévén — már forrott a part, zsongott á beszéd s el volt lepve minden pad. Az ülőhely, ha lel az ember, még ingyenben jár itt s Buchwald-hölgyek nem szednek szék-adót. A Lánczhídon túl katona-zenének foszlányai röpködtek felém. Mentül közelebb értem a zengő forrást, annál sűrűbbre verődött össze a dadaság, mely taktusra emelgette az apróságot a karján, taktusra rángatta a japán baba-kocsit s taktusra tánczoltatta a járó kicsinyeket, pedig inkább magának kellett a polka, mint a gondjára bízott Bözsikének vagy Mafaldának. (Mert az olasz udvar példájára ilyen néven is szólítanak már újonszülött budapesti lány-csemetét.)
S íme: a budai Hanglinál kötök ki. Ez is paradicsomkertecske, melynek ugyan nincsen Evvája, de van Ádámja (így hívják t. i. a főpinczért, akinek hiába csönget a vendég s hasztalan is kérdi: «Ádám hol vagy?») Ősi családok találkozó helye. Az itt eredt atyafiság nem felejtette el a német szót, de a fiataljával magyarul beszél, amely máskép nem is akar érteni. Meg azok az édes szőke asszonyok! Nemzetségök Württembergából szakadt ide. Színök, enyhe voltuk vallja még; de már nyelvre magyarok ezek is.
A hosszúkás tér közepe-táján áll szobra annak a kedves mesternek, ki e vidéket alkotá. Ő koronázta meg a várhegy tetejét a király palotájával, vonta virágba a komor bástyákat, csiszolta fényesre azt a nyersnek maradt gyémántot, a kerti házikót, ahol a mi Nagyasszonyunk kedvtelve időzött, nézve a padmaly felhői között szerte villanó fecske-madarakat, melyeket művész ecsete festett oda, hallgatva a kívül fészkelő igaziak csivogását, a lenn zajló folyam hullámverését, a magasba törekedő zenét s ami ennél is édesebb: gyermekek sikongását — azt a nagy szimfóniát, melynek élet a neve.
Oh, vajha ez a hellén lelkű épitő-művész, Ybl Miklós, valóra kelthette volna nagy álmát, melyben egy csudásan fönséges alkotás gondolata fogamzott meg. De ezt el nem viselhette volna Bécs.
Mint a nagy gót s bizancz templomok egyes kiszögellésein a régi mesterek apró tréfákat eresztettek meg, Ybl is a rengeteg épülettömegbe tartozó vízemelő-gép kürtőjén is megeresztette tréfálkozó kedvét: az aranyhímes kürtőbe ablakokat nyitott. Ki-kidugva gomolyos fejét, nézzen szét még egyszer az a füst az ablakon, mielőtt szétfoszlik a levegőben.
Ne búcsúzzak Budától — mert mikor kerülök én még egyszer ide? — hogy hálásan meg ne emlékezzem azokról a csendes tanyákról, melyek egyikében, mint föntebb említem is, Budenzünk adott stylt a sashegyi bor helyes élvezetének; s azokról a pezsgő korcsmákról, ahol a «márvány menyasszony» gondozta a barnapirosra sült libát, hogy megtanulja, mivel kedvezhet az ő majdani márvány urának; meg arról a másikról, ahol a «politikus grajzler» az ő államférfiúi bölcseségét szintén csak a töpörtyüsre sült libában emelte érvényre; ahol a «diófa» hűs árnyán: illatozott megint csak a liba-pecsenye, finom izére még a hesperidák almájával is veteksző kovászos uborka oltalmában; s végül Altstetter bácsinak a tiszai halászokat irigységre keltő dunai paprikás pontyáról. Ide is csak éjjel botorkáltunk el valahol a Gellért alatt meghúzódó alacsonyas házába, ahová a Dávid háziszolga vitte előttünk a lámpást. S vitte előttünk éjfél után is, amidőn tán nem is lett volna szükségünk az illumináczióra. De a véges ember botlandó s bizony jó hasznát vettük a nyomlelő vén indiánus lámpásának a lejtők síkos haván.
Porzó (Ágai Adolf): Utazás Pestről-Budapestre 1843-1907
Rajzok és emlékek a magyar főváros utolsó 65 esztendejéből
